Bakancslista – Maraton ✓

Réka-maraton-kisslifegym (1)

Kis kompániánk szombat hajnalban indult el a horvátországi plitvicei tavak irányába, ahol vasárnap volt a futóverseny. Maratoni távon (42km) a szokásos módon Barbival ketten neveztünk és persze ebben a felállásban is terveztünk futni, de velünk együtt a fiúk is bevállaltak egy-egy rövidebb hosszt – ha már ekkorát utaznak a lökött barátnőikkel (pardon, egy barátnő és egy mennyasszony) egy futás kedvéért. 🙂

19 hét volt a felkészülésre – nálam ehhez sokkal jobban értő emberek szerint egy mocskosul hardcore volt ebben a formában. Az rendben van, hogy volt kábé fél év, amikor rendszeresen futottam, de ezt leszámítva soha nem képezte szervesen az életem részét. Sanyi, a sportmasszőröm, aki egyébként maga is ultrafutó, inkább egy-másfél évet adott volna nekem. Volt is nyűgje rendesen, amikor válogatott helyekről kellett a válogatott méretű és erősségű húzódásaimat és görcseimet kibányásznia. Bár meggyőződésem, hogy kettőnk közül én zokogtam hangosabban közben….

Azoknak akik nem régóta követnek: én nem voltam soha sportoló; ahol most vagyok azt a nulláról húztam fel és erre amíg élek, büszke leszek. Lefutottam a maratoni 42 kilométert és ezt soha senki nem vitathatja el tőlem. 

Az az ugribugri kisgyerek és kiskamasz, akit a szülei minden télen elküldtek síelni, és ő csak a kimaradó kézi edzéseket sajnálta nagyon – na az nem én voltam. Nem nyertem kerületi úszóversenyeket és soha a büdös életben nem tudtam lefutni egy megveszekedett kört sem a Feneketlen-tó körül (400m). Tudjátok viszont mit tudtam? Tudtam például állati flegma fejjel nézni a vöröslő képpel ordibáló tesitanáromra és mesteri szintre fejlesztettem a szaktanári intők eltitkolásának képességét. Én voltam az a lány, akinek nem volt még tesicucca sem, ugyanis átöltözni sem voltam hajlandó. Soha.

Tudom, ne is mondjátok, magamnak se volnék szimpatikus… Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem kell ahhoz sportmúlttal rendelkezni, hogy egyszer csak meggondold magadat és gyökerestül megváltoztasd az életedet. Nem kell ehhez semmi, csak BELSŐ motiváció arra, hogy jobb és teljesebb életet akarj élni. Az kell hozzá, hogy szívből akarj jobb lenni annál, aki tegnap voltál. Hogy akarj élményeket szerezni és akard átélni azt az érzést, amikor a tested megfeszül és Te megint rájössz, hogy többre vagy képes, mint valaha gondoltad volna.

Hamarosan szeretnék írni egy cikket arról, hogy mit gondolok a negatív, kényszerítő jellegű motivációk (aka “ha nagy a pics@d akkor eddz és diétázz, különben megérdemled, hogy a férfiak szarba se vegyenek, te lusta senki”) és a különféle evészavarok összefüggéseiről, de erről lehet, hogy majd csak a hamarosan megújuló Mind the Step weboldal hasábjaim fogtok olvasni – ott leszek majd ugyanis szövegírói munkakörben. Ez is egy a nyár második felének nagy változásai közül.. 🙂

Képernyőfotó 2016-06-20 - 19.41.51
Ahogy kezdődött…

 

Szombat

Hajnalban összeszedtük Barbiékat Dunaharasztin és hat óra magasságában már az autópályán repesztettünk a határ felé. Anyu még elcsípett telefonon mielőtt átléptünk volna a képzelt vonalon (ahol amúgy ki- és befelé is átvizsgálták az autónkat, én meg magamban hálát adtam az égnek, hogy a fehér BCAA port nem zacsiba csomagoltam el adagonként…) de utána megszűnt a világ; az instagram és a facebook csak kósza tíz percekre váltak az életem részévé a két nap alatt. Állati jól esett. Őszintén szólva néha annyira szükségem van az csendre, mint a levegőre…

Délután kettő felé elfoglaltuk a szállásunkat, ami mint kiderült 400 méterre volt a starttól. Eddig is tuduk, hogy Barbi tud szervezni, de ezzel végleg feltette az i-re a pontot. 🙂 A szobánkban meg tudjátok mi volt? TUDJÁTOK?? Kétszemélyes matraccal fedett francia ágy! Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy az összes hazai szálloda menedzser arcát virtuálisan beledörgöljem abba a csodálatos matracba – ez itten a kétszemélyes ágy keziccsókolom’, nem a két egymás mellé rakott matrac egy fél grand kanyonnal középen! Na.

Szombat délután elindultunk megnézni a Plitvicei tavakat, ami egyébként vitán felül a Föld egyik legszebb helye és méltán szerepel az UNESCO Világörökségek listáján. A maratoni távra 6000 forintért neveztünk be még februárban – ezért az összegért hihetetlen mennyiségű és minőségű dolgot kaptunk. Sorolom: szombati belépési lehetőséget a tavakhoz, kajajegyet a szombat esti tésztapartira, kajajegyet a futás utáni ebédre, egy üveg fehérje italt, a távon 5 kilométerenként (azaz összesen 8! helyen) izotóniás frissítési lehetőséget és gyümölcsöket, fél liter izotóniás ital palackban, egy cipőtartó zsákot, egy csúcs minőségű dryfit futó pólót és az érmet. Ismétlem: 6000 forintért. Nem mennék bele, hogy ennyiért itthoni szervezésben miket szoktak nyújtani, de maradjunk annyiban, hogy a felsoroltak negyedét sem. Fogalmam sincs, hogyan érte meg nekik, de köszönjük! 😀

DSC_0345

Mielőtt elindultunk volna kirándulni, még szerettünk volna enni valahol – lévén egészen odáig tartogattunk a hasunkat valami finom ebédre. Csalódnunk kellett, sajnos ekkorra már csak a parkolóban lévő hamburgeresnél tudtunk bármit is rendelni, de itt sem volt már más a jó kis kommersz állatot-sose-látott marhaburgeren kívül. Minket ezen ponton viszont már nem érdekelt, szerintem a vasszöget is megettük volna ha épp azt teszik elénk. Janesz kérdésére, miszerint hogy ízlett, az volt a legőszintébb válaszom, hogy “Szar, de annyira éhes vagyok, hogy most mennyei.” Ebben ki is egyeztünk mind a négyen…

A tavak meseszépek. Pontosan olyanok, mint az emlékeimben – tíz-tizenkét évesen már jártam itt anyuékkal. Viszont turistából irdatlan sok van, néha szó szerint egymás sarkán tapostunk a tömegben. Én természetvédelmi mérnöknek tanultam eredetileg és szívből vallom, hogy az ember maximális felelősséggel és tisztelettel tartozik a természetnek. Ez pedig adott esetben azt jelenti, hogy a marha jövedelmező belépőszedés ellenére sem kellene engednie egy nemzeti park igazgatóságnak azt, hogy naponta turisták ezrei terheljék ezt az egyedülálló vidéket. Nem bántam volna azt sem, ha esetleg mi is a kint rekedtek között maradunk – ha cserébe tudom, hogy mindez azért történik, mert jó emberek ülnek a megfelelő székekben és vigyáznak azokra a kincsekre, amiket örökségül kaptunk. Embernek lenni nem kiváltság, hanem felelősség.

A galéria végigpörgetéséért katt a képekre! 

 

 

Kriminális egyébként, hogy milyen szinten fáradtak voltunk szombaton. Krisnek sikerült pont előző estére beidőzítenie egy kanbulit hozzánk, így nagyjából 3 órát sikerült csak aludnunk. A tó körüli sétálgatás nem volt hosszú, legmerészebb becsléseim szerint is legfeljebb öt kilométer lehetett, de a végére tényleg kész lettem volna elsírni magamat egy füves placcért ahol lefeküdhetek 10 percet aludni. Viszont nemhogy egy zsebkendőnyi helyet nem találtunk lepihenni, még az ég is a nyakunkba szakadt. Zuhogott mintha dézsából öntenék.

A park határán járó busszal sikerült eljutnunk valameddig, de végül ott ragadtunk egy hoteltől körülbelül 20 méterre, valamilyen felújítás alatt álló hangár fedele alatt. Az esőfüggöny elvágott minket mindentől és hiába vártunk, nem akart elállni. Állítólag csak egy szokásos nyári záporról volt szó, de ezt némileg kétségbe vontuk, amikor már fél órája próbáltunk felmelegedni Barbival egy pulcsi alá bebújva…

Közben a férfiak meg tették amit egy jó férfinak tennie kell: ha van egy lepukkant koszos hangár és benne egy rozsdés létra ami levisz a föld alá, akkor ők oda természetesen lemásznak. Me’ mé’ ne. Végülis nem így szoktak kezdődni a horrorfilmek…

Ez a horrofilm azonban elég jó fordulatot vett, kiderült ugyanis, hogy hangárunkból a sötét pincerendszeren át egyenesen a közeli hotel wellness részlegébe lehetett átsétálni. Szegény ropogós fehér ruhába bújtatott alkalmazottak annyira megszeppentek amikor megjelentünk a makulátlan szőnyegükön az elázott sportcuccainkban, hogy végül nem mertek minket megszólítani. Tippem szerint úgy döntöttek, hogy ha választani kell a dilis vendég és a veszélyes betolakodó között, akkor már valószínűbb, hogy az előbbiek vagyunk.

Tévedtek. HAH! 😀 Mi pedig a mosdójukban kicsit meg tudtunk szárítkozni, mielőtt a hotel arany-piros kanapéin lepihenve próbáltuk kivárni az eső végét.

A galéria végigpörgetéséért katt a képekre! 

A szombatot tésztapartival zártuk – egy hosszú futás előtti estén a szénhidrát töltés alapvető követelmény. Enélkül kár lett volna nekimenni annak a bizonyos 42 kilométernek… A töltés viszont nem egyenlő a csoki- és édesség zabálással – már csak azért sem, mert az asztali cukor egyébként fruktózt is tartalmaz nagy mennyiségben (a kristálycukorként ismert szukróz egy fruktózból és egy glükózból épül fel) amit a szervezetünk nem tud glikogénként az izmokban elraktározni. Ilyenkor tehát a hangsúly mindig a keményítő alapú szénhidráton kell hogy legyen; a közönséges cukor majd mehet közvetlen a futás előtt, illetve alatta. Bolognai volt egyébként a menü, nem volt egy nagy eresztés. Igazi menzakoszt, de a célnak teljesen megfelelt.

Este még Kristóf átmasszírozta a lábaimat, illetve jó 20-30 percig beszélgettünk az ágyon úgy, hogy a falnak támasztottuk elfáradt végtagjainkat. Eddigre már összekészítettem másnapra a muníciót: 20g 2:1:1 BCAA feloldva izotóniás italporral és egy kis szőlőcukorral 1,5 liter vízben, koffeines energia szeletek, magnézium shot-ok, fájdalomcsillapító, feltöltött Suunti Ambit3 pulzusmérő- és GPS futóóra, mellkaspánt friss elemmel. Az imádott Salomon Sonic Pro futócipőm és a kényelmes, szintén Salomon márkájú futóruha katonás rendben sorakozott az ágy mellett. Come what may.

 

Vasárnap

A szállásunkon megrendeltük a szoba mellé a reggelizési opciót is. Volt minden, mi szem-szájnak ingere a házi virágmézen át, a joghurton keresztül a nutelláig. Nem szégyenlősködtünk, elvégre most készültünk 42 kilométert lefutni: két magos zsemle csúszott le lekvárra, nutellával, mézzel, mellé otthonról hozott porból fehérje turmix. A cukornak itt már volt létjogosultsága, lévén egy óra múlva volt esedékes az esemény startja.Meg is lett a dolog eredménye, indokolatlanul felpörögtem és úgy éreztem, enyém az egész világ.

Képernyőfotó 2016-06-21 - 7.19.51

A versenyközpontban összefutottunk egy csapatnyi magyarral, akiktől megkaptuk az első negatív fülest aznapra: sajnos a horvát kollégák nem igazán állnak a helyzet magaslatán, ami a szinttérképet illeti, úgyhogy arra készüljünk, hogy egyrészt semmi köze a valósághoz, másrészt 300 méter helyett 800 körül lesz az összes szintemelkedés. Csakúgymondom, hogy az ökölszabály szerint 100 méter szint 1km-nek felel meg erőkifejtésben. Nem állítom, hogy ezen a ponton nem lett rajtam úrrá egy heveny fulladós pánik, de az elfogadás az első lépcső az egyensúly felé. Ugye. Közöltem Kristóffal a tényállást és felkészítettem, hogy valószínűleg nem fogunk szintidőre beérni, de én biztosan végig fogom csinálni – nem hagyom semmilyen busznak, hogy összeszedjen. Ha kell, akkor a hajammal húzom be magamat, de sikerülni fog.

 

A galéria végigpörgetéséért katt a képekre! 

 

Az első 10 kilométeren nagyrészt enyhe lejtőn futottunk, kellemes volt igazából. Összeakadtunk egy sráccal a RunTogether nevű fővárosi közösségi futócsoportból, vele beszélgettünk az első másfél órában – mielőtt elhúzott volna az emelkedőn azzal a jelmondattal, hogy kicsit felviszi a pulzusát, ha nem bánjuk (mi épp meg akartunk fulladni, de egy intéssel azért még jeleztük neki, hogy nyargaljon nyugodtan 😀 ). A 10. kilométeren betoltunk egy magnéziumot, majd innen egészen a 24. kilométerig emelkedőn futottunk. Megállás nélkül megvolt az egész, a huszonegyedik kilométernél pedig lepacsiztunk, hogy na akkor most vagyunk a felénél. Hatalmas örömmel nyugtáztam, hogy kicsit sem vagyok fáradt, kábé semmit nem éreztem az ég adta világon. Az itatós táskámban magammal hurcolt BCAA-s löttyömről is megfeledkeztem, nem éreztem szükségét.

24 után hol lejtett hol emelkedett az utunk, teljesen változatos és gyönyörű erdei tájon haladtunk át. Körülöttünk csak az erdő – sehol egy teremtett lélek. Én már vizionalizáltam a bokrok közül előtűnő medvét – ami amúgy úgy sejtem nem véletlenül lett a Plitvice Nemzeti Park jelképe – és magamban megjegyeztem, hogy igazán elhozhattam volna a Pesten állandóan magammal hordott gázspray-t. Ám ekkor meghallottuk.

Csatt-csatt-csatt-csatt… 

Ütemes csattogás törte meg az erdő csendjét, fém csendült a kátyúkkal borított régi betonúton.

Csatt-csatt-csatt-csatt…

A hang minden perccel egyre hangosabb lett, egyre közelebb ért hozzánk. Végül nem bírtam a kíváncsiságommal és hátra fordultam, hogy megnézzem mi jön mögöttünk – az efféle manőverek ennyi kilométer után sokszor fájdalmasak és röhejesen nagy energiabefektetésnek tűnnek, true story. Földre zuhant az állam. Egy körülbelül 50 éves mankós bácsi volt. Futott, méghozzá nem is akárhogy… A fém mankók ütemére csak úgy repült előre az ép lába. Kafkai légiességgel csattogott el mellettünk, mielőtt eltűnt volna a következő kanyarban.

13493386_10209057786218421_1435604763_o

“Te Barbi.. Ugye azt tudod, hogy éppen most vált valóra az a vicc, amiben azzal élcelődünk, hogy egy mankós öregember is lefut minket?”

Egy ideig még nem igazán jutottunk sem levegőhöz sem szóhoz a nevetéstől. Mindenesetre a bácsi szerintem örökké eszembe fog jutni akkor, amikor valaki arról panaszkodik nekem, hogy ő szeretne futni csak hát nem tud. 

DSC_0476

32 kilométerig minden rendben volt. Töltöttünk, mint a kisangyalok, ment a magnézium, ment az energia szelet.  Még volt időnk örülni, hogy már csak 10 km van hátra, de a frissítőpont után minden nagyon rosszra fordult, jött “a Fal”. Egyik méterről a másikra úgy éreztem, hogy egy csepp erő nem maradt bennem, képtelen vagyok egyetlen lépést is megtenni. A combhajlítóm a farizom alatti tapadásánál annyira fájt, hogy azt hittem menten leszakad rólam, a vádlim és a talpam görcsölt, a bokám nyillalt. Fájt levegőt venni és minden apró mozdulatért küzdenem kellett. Eddigre már mindenem bevizesedett és úgy éreztem, nem kapok levegőt a mellkaspánttól.

Mocskosul szükségem lett volna a BCAA-ra és a magnéziumra de képtelen voltam bármit is magamba erőltetni, a gyomrom felfordult, állandósult a hányingerem. Rohadt szomjas voltam és ölni tudtam volna egy hatalmas pohár izotóniás italért, de tudtam, hogy a következő lépésnél már sugárban hánynék tőle, ami pedig további elektrolit vesztést okozna. Úgy éreztem megengedhetetlen hiba volna ezen a ponton ezt a rizikót bevállalni. Hiába vettem le a mellkaspántot és a melltartót, a gyomorszáj körüli nyomás nem akart megszűnni. Nem várt és óriási probléma volt, hogy nem tudtam frissíteni…

Figyelem! A videóban obszcén kifejezések hangzanak el!

Nem tudtam tovább futni, újra és újra gyaloglásra váltottam. Zuhogni kezdett az eső, de ez akkor egyébként még jól is esett. A 7km/h gyorsgyalogló tempót minden körülmény ellenére is hegyen-völgyön át tartottam, de ekkorra már minden lélegzetvétel fájt. Minden egyes újrainduláskor fújtattam, nyögtem, három ízben pedig még el is sírtam magamat, pedig elhihetitek, nem szokásom… Hagytam kijönni ami kikívánkozott, hátha enyhít egy kicsit a frusztráción, hogy utána újult erővel tudjak a célomra koncentrálni.

A kanyarokat tiszta szívemből a pokolra kívántam. Azt éreztem, hogy szétrobbannak a lábaim – ha egy kicsit is asszimetrikusan kellett terhelni már káromkodtam, mint a kocsis, annyira fájt minden apró mozdulat. A héba-hóba előforduló, fekvőrendőrnyi bukkanókon már képtelen voltam átmenni fájdalmas fújtatás nélkül.

Egy mentőautó cirkált a verseny teljesen hosszán és két alkalommal is nekiálltak követni minket. Ennél nagyon-nagyon kevés idegesítőbb dolog történhetett volna az utolsó 3-4 kilométeren… Legszívesebben torkom szakadtából ordítottam volna velük, hogy húzzanak már a francba, hát pont arra van szükségem, hogy 3 pasi bámulja a dögrovásomat egy villogó furgonból, gyök kettővel mögöttem gurulva. A nemzetközileg ismert és elismert “agresszív kalimpálás” eszközével elhajtottuk őket. Kétszer is. Aligha az aggodalom vezérelte őket, mert nem szenvedtem látványosan; szerintem egyszerűen csak szerettek volna felszedni minket és hazamenni végre. Engem viszont itt már senki és semmi nem érdekelt a célon kívül. Azt akartam minden sejtemmel, hogy (az alapvető várakozásainkkal ellentétben mégis) beérjünk időben. A belesétálások ellenére is volt még időnk bőven.

DSC_0483

Idegileg hatalmas stresszt okozott továbbá, hogy a szervezők nem csak a szintemelkedést nézték el, hanem a távolságot is, ugyanis kettőnk összesen 3 GPS-e szerint majdnem két kilométerrel jártunk előrébb, mint ahogyan ők azt a pályán jelölték. Ez nem tűnik soknak, de higgyétek el, bőven elég a síráshoz az, amikor átfutod a 42-t, a hivatalos pályarajz szerint viszont még 41-nél se vagy…. Tényleg semmit nem akarsz már, csak megállni, lerogyni, bőgni, levegőt kapni, inni – de nem. Még 2km hegymászás. Olyan rohadt igazságtalannak érzed ezt az egészet akkor és ott, hogy tényleg képes lennél valakinek az orrát beverni a kilométer táblával. Tényleg.

Aztán egyszercsak tényleg beértünk. Mostanáig azt mondom, hogy őszintén fogalmam sincs, hogy a 32 és 42 44 kilométer közti szakaszt hogyan sikerült magamba erőltetni, de sikerült. Bent voltunk, méghozzá éremszerző időben. Egy kemény terepmaraton után, amibe első alkalomra így beválasztani igazán darwin-díjas húzás volt.

A célban már ott ugráltak és kurjongatva örültek nekünk a fiúk. Átrohantunk a 42 44 kilométert jelző vonalon és megálltunk. Végre.

A galéria végigpörgetéséért katt a képekre! 

Kristóf és Janesz a nyakunba akasztották az agyagból készült érmeket. Akkor vettem csak észre, hogy bár szintidőn belül vagyunk bőven, rajtunk kívül senki nincsen a célban. Ezen a ponton én már túl fáradt voltam ahhoz, hogy felháborodjak a szervezők parasztságán, de Barbi ezerszer jobb állapotban volt nálam (naná, hát ő az edző vagy mi… 🙂 ) Értetlenkedve kérdezte meg, hogy hogyhogy kedves drága párjaink “koronáznak” meg minket? Na nem mintha baj lenne, csak érdeklődünk.

Hát, azt történt, hogy az érmeket ellopták. Valami helyi tirpák sikeresen eltulajdonított egy ládányi agyagkorongot. Gratulálok pasztmek. 

Viszont az, hogy a fiúk a saját, verítékkel megszerzett érmeiket adták nekünk az ellopottak helyett, olyasféle gesztus volt, amitől nehéz lett volna ott helyben nem elsírni magamat.. Ettől még értékesebbé vált az egész. Kinek kellenek éremosztó kiccsajok’, amikor a szerelemed is várhat a befutóban, ő is a nyakadba akaszthatja a fáradozásod végső elismerését igazoló plakettet? Jobb volt így. Az első meglepődés után meleg szeretettel árasztott el a helyzet keserédes szépsége.

A galéria végigpörgetéséért katt a képekre! 

Köszönetnyilvánítás

Ismét és sokadszorra is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik nélkül emellé a cél mellé nem kerülhetett volna pipa azon a bizonyos bakancslistán.

Először is szeretném megköszönni a legfőbb szponzoraimnak, a Salomon-nak és a Suunto-nak; annak a két nemzetközi, futófelszereléseket (is) forgalmazó cégnek, akik meglátták bennem a fantáziát és úgy döntöttek, hogy a versenyzőkön kívül az én példámmal is szeretnének szólni – ezúttal az átlagemberekhez. Szuper csapatot ismertem meg, akiket nagyon könnyű volt az első néhány találkozó után szívből megszeretni, és akik úgy érzem tudják értékelni azt, aki vagyok – mind “sportolói”, mind emberi minőségemben. Nagyon köszönöm a bizalmat, a jövőben sem fogok csalódást okozni!

Köszönöm a Mind the Step-től a két edzőmnek (egyben a legjobb barátnőmnek és a páromnak) hogy nem csak szakmailag, de érzelmileg is támogattak a hosszú hónapok alatt. A megkérdőjelezhetetlen szakmai rátermettségen felül hatalmas szükségem volt a szeretetükre – ők pedig ezt pontosan tudták és soha nem is fukarkodtak a kedvességgel, empátiával, megértéssel. Hais Barbit nyugodt szívvel ajánlom bárkinek futó edzésterv készítésére illetve futástechnikai személyi edzésekre, míg Belovai Kristófról eddig is tudtuk, hogy pontosan tudja mit csinál – nem csak a lépcsős közösségi edzések terén végzett munkája alapján, hanem a hasonlóan felső kategóriás személyre szabott konditermi/funckionális/szabadtéri edzésterveivel is – és ebben a mostani szakmai jelenléte csak megerősített.

Köszönöm Balla Sándornak, a sportolók sportoló gyógymasszőrének, hogy nem hagyott megsérülni. Nélküle soha az életben nem sikerült volna helyrejönnie a csípőmnek és a lábamnak, mint ahogyan a maraton program se lehetett volna sikeres, ha nem szedi ki belőlem azokat a húzódásokat és csomókat, amik kezeletlenül biztosan az küzdelmeim végét jelentették volna. A kezelések alatt rám ontott jó tanácsokról nem is beszélve. Sanyi egy KINCS. Hatalmas, kapitális betűkkel, őt nem lehet egyszerűen túlhangsúlyozni! Ha minden sportolásba belefogó embernek csak egy dolgot tehetnék kötelezővé, akkor az ő lenne.

Végül de nem utolsó sorban köszönöm a Kiss Life Gym vezetőségének, akik szép, tiszta, minőségi környezetet biztosítanak számomra az edzőtermükben a keresztedzéseimhez. Nőként az esztétikus külsőért való küzdelem nem merülhet ki abban, hogy lefutjuk a napi 5 km-t, ez rohadtul kevés. A formás alak, illetve az erős és egészséges, képességeiben fantasztikus magasságokra fejlesztett test akkor születik, amikor az izmainkat kemény terhelésnek tesszük ki. Ehhez úgy gondolom, hogy a legmegfelelőbb hely és módszer egy olyan konditerem, ami egyszerre nyújt klasszikus és funkcionális edzési lehetőségeket; felkészült és a modern elvárásoknak megfelelő edzői gárdával rendelkezik. Előbbiért kezeskedem. Utóbbiért nem tudok ugyan, mert Sebestyén Tamás vezető edző (és IWI oktató) kivételével nem ismerem a helyi szakembereket; róla azonban tudom, hogy Kristóffal hasonló szinten mozognak, hasonló elveket vallanak és hasonló módon képesek folyamatosan tanulni, megújulni, őszinte jó akarattal terelni a rájuk bízott embereket. Keressétek bizalommal! 😉

Hát, ennyi volna a maratoni mese a maratonról… 🙂 

Advertisements

Kommentálj, kérdezz, mesélj! :)

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s